A MEGKÖTÖZÖTTSÉGBŐL FELOLDOZVA❣️ (II.)

,,💞...és ezt mondta neki: Effata, azaz: Nyílj meg!,, (Márk 7, 34)

A süketnéma esetében az Úr Jézus elõször cselekszik és csak azután beszél. 

Az egész beszéd tulajdonképpen egyetlenegy szó, de tele erõvel. 

Jézusnál a cselekvés mindig megelõzi a szót, szavai pedig mindig tettek. 

Mi mennyit beszélünk és a tett vagy elmarad, vagy csak valahol hátul sántikál és szavaink olyanok, mint a buborék. Lukács mondja a maga evangéliumáról késõbb, hogy mindazokról a dolgokról írt, „amelyeket Jézus cselekedett és tanított" (Csel 1, 1). 

A földrõl való eltávozása óta is ugyanezt teszi az Úr. Mindmáig cselekszik és tanít az övéin keresztül. De mindig a cselekvés a döntõ. Követõi sem merülhetnek tehát ki puszta szavakban. 

Õ cselekedni akar általuk, nekünk pedig õt kell szóhoz juttatnunk.

Ezt a felszólítását - Effata - az Úr minden szívbe és életbe bele akarja kiáltani. 

Elõször azonban tudatára kell ébrednünk a magunk nyomorúságos, megkötözött voltára. 

Fel kell ismernünk a magunk vétkes voltát, bûnös hajlamaink bilincseit, amiktõl önerõnkbõl nem tudunk szabadulni. El kell jutnunk egy pontig, ahol már nincs tovább s a mélységbõl hozzá kell kiáltanunk. Ekkor mondja õ ki az „Effata" szót.

A süketnéma esetében azonnal jött a feloldás. „Megnyílt a füle." 

Mi is szellemi értelemben mindaddig süketek vagyunk, míg Jézus ezt a süketséget át nem töri. 

Készek vagyunk ugyan a földi hangok és fecsegések meghallására, de nem halljuk a Jó Pásztor hangját. 

Isten Igéje felé zárkózottak vagyunk, s ezért unalmas az a számunkra. 

Ha pedig fel is fogunk valamit abból, kiderül, hogy hamisan értelmeztük. 

Sokszor csak életünknek és cselekedeteinknek megítélését halljuk ki belõle s haragosan elfordulunk. 

Így lesz az evangélium halál illatává számunkra. 

Mindaddig nem tudjuk meghallani a szeretet hangját, mely megmentésünkrõl szól, míg el nem határozzuk magunkat a megfordulásra és engedelmességre. 

Akkor nyílik meg fülünk fölfelé és halljuk a békességrõl szóló üzenetet. 

Nyelvünk kötelékei is feloldódnak, magasztaljuk Isten kegyelmét és vallást teszünk a Megváltóról, aki olyan nagy dolgokat tett velünk. 

Amikor lelkiismeretünk felszabadul a bûntudat terhe alól, a nyelv is megoldódik.

Isten szeretete árad szét szívünkben.  Azt fogjuk szólni, ami épít és Isten dicsõségét szolgálja.

A MEGKÖTÖZÖTTSÉGBŐL FELOLDOZVA❣️

"(Jézus a süketnémát) félrevonta a sokaságból." (Márk 7, 33)

Ma is félrevonja az embereket a sokaságból.
Minden olyan alkalom, amikor betegség vagy gyász köszönt ránk, ilyen "félrevonás".
Lehet, hogy panaszkodsz: éppen engem érnek a bajok, engem sújt ilyen keményen Isten!
Gondold meg ilyenkor, hogy talán azért von így félre, mert valami különlegest tartogat a számodra, valami különleges áldást, a kegyelemnek valami különös megtapasztalását. Fogadd el tehát, amikor félrevon téged.

Az Úr Jézus soha nem sablonosan, megszokott módon végezte munkáját. 

Az emberek úgy gondolták, hogy kezét majd a süketnémára helyezi, mint már annyi más alkalommal is tette. 

Ez alkalommal azonban Jézus másként járt el. Gyógyításai és az emberi bajokhoz való közelítése soha nem egy kaptafára történnek. Minden egyes embert teljesen egyénileg kezel. Figyelembe veszi sajátos szükségleteit és sérüléseit. A süketnémánál ujját dugta a fülébe.
Ott volt a bajok forrása. Ma is az élet sérült pontjaira helyezi ujját. 

Először talán sokak számára elviselhetetlen, hogy Lelke által a lelkiismeret beteg pontjait érinti meg és az igehirdetésen vagy személyes beszélgetéseken keresztül az ő szolgái sebes pontokat érintenek. 

De ne vond ki magad ez alól. Az Úr soha nem azért helyezi valahová az ujját, hogy neked kínt és szenvedést okozzon, hanem azért, hogy gyógyítson.

Ma talán idegenkedünk attól a gondolattól, hogy "nyálával illette annak nyelvét". 

Valószínűleg a süketnéma előtt is valami érthetetlen és rejtélyes dolognak tűnt, pedig mély értelme volt annak. A nyálat az akkori orvosok is úgy tekintették, mint a test legfontosabb és legnélkülözhetetlenebb nedvét. Amikor az Úr ebből vesz, akkor ezzel a maga önfeláldozó és odaadó szolgálatát jelképezi előttünk. "Észrevette magán, hogy isteni erő áradt ki belőle" - olvassuk Jézusról egy más helyen. 

Az ő csodái nem valami bűvészmutatványok voltak. 

Miközben magára vette mások szenvedését és nyomorúságát, erőt árasztott magából. 

Végül is vérét, ezt a végképpen nélkülözhetetlen életnedvet, az élet hordozóját adta oda értünk. 

Ilyen Megváltónk van nekünk, aki szeretetében önmagát adja oda! 

Hogyne bízhatnánk hát rá azokat a sérüléseinket és bajainkat, amiket senki más nem tud meggyógyítani, csak ő?

EGY GONOSZTEVŐ KEGYELMET TALÁL❣️I- III.rész

,,💞 Mi ugyan méltán, mert cselekedetünk méltó büntetését vesszük, ez azonban semmi gonoszt nem cselekedett.,,- (Luk 23, 41)

A két gonosztevõ, akik között Jézust megfeszítették, találó képe az egész emberiségnek. 

Mindketten egyaránt közel vannak a Megváltóhoz, ugyanazt látják és hallják. 

Mégis közülük csak az egyik jut hitre. A másik Jézus közelsége ellenére is az örök kárhozatba hull, ahonnan nincs visszatérés. Így oszlanak meg az emberi szívek és utak is. 

A belsõleg kemény és dacos, még a bitófán is gõgös embert semmi sem fordítja meg. 

Gúnyolódása is szellemi gõgjébõl ered. A gúnyolódó ember mindig fölényben érzi magát a kigúnyolttal szemben. 

Ezért még gonosztevõ társának rendreutasítása és õszinte bûnvallása is hatástalanul pattan le szívérõl. Csak egy vágy élteti: kiszabadulni kínos helyzetébõl. Magasabb rendû igénye nincs. 

Milyen sokan vannak hozzá hasonlók, akik soha nem maguk miatt, hanem szomorú körülményeik miatt szomorodnak meg, s nem kegyelmet keresnek bûneikre, hanem csak kimenekülést a testi bajokból. Ezért fülük süket a keresztrõl jövõ szóra.

Eleinte a bûnbánó gonosztevõ is hasonló módon gondolkozott. Amint Máté feljegyzi, a másikkal együtt õ is gúnyt ûzött Jézusból. 

De sokan teszik ugyanazt, amit mások és kiáltozzák ugyanazt, mint a többiek (Csel 19, 32)! 

Ez a gonosztevõ azonban egyszerre csak elcsendesedett és gondolkodni kezdett. 

Jézusnak a kínzóiért a kereszten mondott imája s még inkább magatartása mély benyomást gyakorolt rá. Világosság gyulladt fel benne bûneit illetõen. Lelkiismereti nyomorúsága egyszerre nagyobb lett, mint szörnyû fájdalmai. Felismeri, hogy nem érdemel jobbat és kegyelemért könyörög.

Az ember azt hinné, hogy ez tulajdonképpen magától értetõdõ egy olyan valakinél, akinek bûnös voltát törvényszékileg is megállapították. És mégis csodával állunk szemközt. 

Mert sokszor éppen a legnagyobb bûnösöknek van a legkisebb bûntudatuk. 

Szerintük mindenki más hibás, az emberek, a körülmények, sõt még maga az Isten is, csak õk nem. 

Az, akit külsõleg elítélnek, még nem biztos, hogy lelkiismeretében elítéli önmagát. 

Ez már Isten mûve. És az valami nagy dolog, amikor ember el tudja mondani: „cselekedetünk méltó büntetését vesszük". 

Még hívõ emberek körében is kevesen vannak, akik vétküket fenntartás nélkül elismerik.

Isten kegyelmes útja Izraellel❣️ (II.)

,,...lóra sem ülünk és nem mondjuk többé kezeink csinálmányának: Istenünk! Mert nálad talál kegyelmet az árva. Kigyógyítom õket hûtlenségükbõl, szeretem õket ingyen kegyelembõl. ,,
(Hós 14, 4-5)

A bûnbánat nem csupán az eddig elkövetett bûnök töredelmes és nyílt bevallásából áll, hanem tényleges elhagyásukból is. A hitetlen ember ismertetõjele a teljes önbizalom és a láthatókra való hagyatkozás. „Nem ülünk többé lóra", azaz teljesen lemondunk arról, hogy magunkválasztotta eszközökkel segítsünk önmagunkon. Izrael belátja, hogy a lovak sem segítenek többé, de kezeik csinálmánya, a bálványok sem és le kell mondaniok az önistenítésrõl is. Dacos erejük megtört. 

Olyanokká lettek, mint a kiskorú gyermek, aki kezét nyújtja és hagyja magát vezetni. 

Nem tudnak mást felmutatni Isten elõtt, csak tehetetlenségüket és gyengeségüket. 

Egyébre sem hivatkozhatnak többé, csak szegény és árva voltukra.

A teljes megtérést teljes összetörés elõzi meg. Öndicsõségünk s az az igyekezetünk, hogy majd mi mindent elintézünk, oda van. Pedig milyen mélyen gyökerezik mindez az emberben! 

Mindent megragad, ami a keze ügyébe kerül és semmi fáradságot nem kímél (Ézs 57, 10). 

Az Úr csak akkor tud munkálkodni, ha saját erõnk végéhez érkeztünk, s akkor mutatja meg igazán hatalmát.

Az isteni válasz mindig nagyvonalú. Összezúz, de be is kötöz; megöl, de megelevenít. 

A bûnokozta károk kétségtelenül súlyosak és a sebek gyógyíthatatlanok. 

De õ meg tudja gyógyítani azokat is. Páratlan orvos a maga nemében. 

Az általa felkínált gyógyszer: Fiának a vére. 

Az õ sebeivel gyógyulunk meg. A bûnös megigazulása egyszersmind gyógyulás is. 

A bûnbocsánat megelevenedést hoz magával. - Isten lényege a szeretet; nehezére esik haragot tartani. 

Az van kedvére, ha szerethet és áldhat. Mihelyt egy valóban töredelmes szívre talál, mely õszintén kitárul feléje, nem tud mást tenni, mint lehajol ahhoz és megeleveníti. 

„Kénytelen vagyok könyörülni rajta" - ez a belsõ kényszer szorongatja Istent. 

Nem szívesen „mutatja magát idegennek" és szól hozzánk „kemény beszédekkel" (1 Móz 42, 7). Mihelyt az ember megalázkodik, Isten azonnal szeretetével veszi körül. 

Tehát nincs okunk panaszkodni, hogy Isten nem szeret minket. 

Csak bennünk van a hiba, ha szeretete nem járt még át minket. Isten szeretete minden szívet eláraszt, amely megnyílik elõtte.

Naámán és kísérete leszállnak a lovakról és szerekerekrõl.

Fordulópont ez ebben a történetben.
Naámán nemcsak a bélpoklosságból tisztult meg, hanem eljutott az igaz Isten megismerésére is, s amikor hazatért, többé nem a pogányok képzelt világosságában, hanem az igazság fényében járt.

Naámán számára egy lelki alászállást is jelentett ez. Elõzõleg még túl magasan volt. Ezért haragudott meg, hogy Elizeus látszólag olyan kevéssé törõdött vele és mások által üzente, hogy fürödjék meg hétszer a Jordánban. Több megbecsülést és valami egészen más gyógymódot várt volna. Gõgje ágaskodott az olyan eljárás ellen, mely nevetségesnek és gyerekesnek látszott elõtte. De éppen ebbõl a gõgbõl kellett elõször kigyógyulnia. Ezért is bocsátotta rá Isten a bélpoklosság megalázó szenvedését, mely utálattá tette õt még környezete felé is. Gõgje miatt rendel ki Isten egy fiatal rabszolgaleányt útmutatóul, s ezért van az, hogy Elizeus sem hajlongva jön eléje, hanem egy megalázónak tûnõ gyógymódra utasítja.

Nekünk is le kell szállnunk a magas lóról, ha meg akarunk tisztulni és gyógyulni a bûn bélpolklosságától. Le kell szállnunk arról a magas lóról, melyre állásunk, kiválóságunk, pénzünk vagy más egyéb következtében kerültünk; arról a magas lóról, melyre ügyességünk, teljesítményeink, bátorságunk vagy makulátlan voltunk lendített fel minket. Le kell szállnunk tanultságunk, éles elméjûségünk, valódi vagy képzelt adottságaink magas lováról. Az önigazult embernek szegény bûnössé kell lennie, a magasból lekerül a vádlottak padjára és önnön szemében sem lehet más, mint elveszett, elkárhozott ember. A dacos fejnek meg kell hajolnia, mert különben soha nem tapasztalhatja meg az irgalmasságot. Amint Naámán szemében a felajánlott gyógymód igen megvetett volt, így a nekünk felajánlott megváltás és a bûnbõl való szabadulás útja is annak látszik. 

A kereszt, mint a gyógyulás és a Krisztus vérével való meghintés eszköze a mûvelt görögök szemében bolondság volt, az erényeikre büszke és önigazult zsidóknak pedig botránkozás. Így van ez ma is. 

Isten Fiának a gonosztevõkre kimért kereszthalála csak azoknak lesz örömmel fogadott gyógyulás, akik önmagukat gonosztevõknek s a keresztre méltónak tekintik. 

Csak az alázatosak és összetörtek azok, akik vágyva nyúlnak utána és gyógyulnak meg az õ sebei által.

Naámán nemcsak a bélpoklosságból tisztult meg, hanem eljutott az igaz Isten megismerésére is, s amikor hazatért, többé nem a pogányok képzelt világosságában, hanem az igazság fényében járt.

💥ELÕSZÖR LE S AZUTÁN FEL❣️ (I.-II)

,,💞És az a férfi vitéz hõs, de bélpoklos volt.,, (2 Kir 5, 1)

Milyen szörnyû lehetett annak az embernek, mikor rájött, hogy bélpoklos. 

A bélpoklosság vagy lepra csakúgy, mint a rákbetegség, még ma sem tartozik a teljes biztonsággal gyógyítható betegségek közé. Akit ez a kór megtámad, leszámolhat az élettel.

Kevés halandónak kedvezett úgy a szerencse, mint Naámánnak. Szíria legnagyobb méltóságára emelkedett és királyi ura elõtt is nagyra becsült volt. Most azonban kitört rajta ez a szörnyû betegség, és sötét árnyak váltották fel az eddigi derûs napokat. És mégis, ez a végzetes baj egyengette az utat Naámán életében az igazi és teljes boldogság felé; kapcsolatba hozta õt az igaz Istennel és megtapasztaltatta vele csodatevõ hatalmát. Naámánnak azonban elõször sejtelme sem volt errõl és halálosan boldogtalannak érezte magát.

Hányszor ismétlõdik ugyanez más emberek életében is! Isten néha sötét utakon vezeti övéit, de azok végül is áldássá lesznek. Naámán történetében szó van egy fiatal izraelita leányról, akit az a szerencsétlenség ért, hogy egy ellenséges betörés alkalmával szír katonák elhurcolták és eladták rabszolgának. Micsoda sötét út; elszakították szüleitõl és hazájától, gyalázatnak dobták oda és minden valószínûség szerint szeretetlenül, durván bántak vele. De még eközben is Isten szeretetének tárgya maradt. Úgy vezette õt Isten, hogy Naámán házába került és eszköz lett e nagy tekintélyû férfi megmentésében. Ugyanis ez a leány mutatta meg neki az utat Elizeus prófétához.

Isten nagyon gyakran szétrombolja a földi boldogságot, hogy annak romjain valami új és magasabb rendû áldást építsen. Milyen gyakran lesz egy betegség vagy valamiféle veszteség, vagy egyéb nyomorúság híd az élõ Isten fele. Akinek van szeme Isten útjainak meglátására, az tudja, hogy azok mindig sötétségen keresztül vezetnek a világosságra, szoros helyekrõl a tágas szabadba. 

Annak azonban, akinek még nem nyílt meg a szeme ezek meglátására, azt kiáltjuk: ne kételkedj, máris útban van valami nagyszerû és áldott dolog. 

Aki elõtt Isten kegyelmének a fénye felragyogott, az bõven kárpótolva van minden nehézségért és minden oka megvan, hogy így szóljon: „Az Úr mindent legjobban intézett!"

************************

Elõször le s azután fel (II.)
,,Ímé én azt gondoltam, hogy kijõ hozzám és elõállván segítségül hívja az Úrnak, az õ Istenének nevét.,, (2 Kir 5, 11)

Naámán egészen mást gondolt, amikor gyógyulást keresve Elizeushoz jött: hogy Isten embere - legalábbis ezt várta - maga fog személyesen körülötte szorgoskodni s ünnepélyes kézrátétel után szívbõl az Úrhoz kiált majd. Ehelyett Elizeus egy követ útján csak annyit üzent neki, hogy fürödjék meg a Jordánban.
Isten gondolatai mindig egészen mások, mint a mi emberi elképzeléseink. Legtöbbször helytelenül és fordított módon gondolkodunk, de annyira belebonyolódunk saját elképzeléseinkbe, hogy nehezen tudjuk elengedni azokat. A különösen mélyre gyökerezett kedvenc elképzeléseinket a világért sem adnánk fel. Jézus tanítványai is azt gondolták, hogy Mesterük ügyének egészen más kimenetelt kell vennie. Elképzelésükben egy dicsõséges befejezés élt és nem a gyalázatos halál.

 „Pedig mi azt reméltük, hogy õ az, aki meg fogja váltani Izraelt" - ti. a római elnyomás alól. Jézus ellene volt ezeknek a téves elképzeléseknek és ismételten bizonyságot tett arról, hogy az õ útja a szenvedés útja. 

- Pálnak a maga meg nem tért állapotában az volt a véleménye, hogy Istennek nem tehet jobb szolgálatot, mintha tûzzel-vassal irtja a Názáreti gyûlölt követõit. „Egykor én is úgy véltem, hogy ama názáreti Jézus neve ellen sok ellenséges dolgot kell cselekednem."

 - Mózes „úgy vélte" Egyiptomban, hogy népének fel kell ismernie, hogy Isten éppen az õ - Mózes - keze által nyújt majd szabadulást, amikor önfejû módon erõszakhoz nyúlt.
Nincs veszélyesebb dolog, mint a hitetlen emberek téves elképzelése: „hiszen én már a helyes úton vagyok, miért ne jutnék célba? Semmi rosszat nem teszek és teljesítem Isten iránti kötelességemet". Keresztelõ János és elõtte valamennyi próféta ilyen téves vélekedések ellen harcoltak. Jézus maga is ellene volt kortársai téves elképzeléseinek s utána ugyanígy volt ezzel az igazság minden tanúja.
Csak a hazug próféták erõsítették meg hallgatóikat fonák vélekedésükben, hogy a helyes úton vannak.
Engedd meg, hogy Isten Igéje korrigálja saját egyéni elgondolásaidat. 

Naámánnak is nehezen ment ez. Már-már kedveszegetten visszafordult, de azután mégis meggondolta magát. Jó annak, akit Isten Igéje helyes belátásra bír és értelmét foglyul adva engedelmeskedik az igazságnak!

Izrael, vagy: éjszakából világosságra VII.

,,És a nap felkelt rajta, amint elment Peniel mellett, õ pedig sántított csípõjére.,,
(1 Móz 32, 31)

Nem véletlen dolog, hogy éppen akkor kelt fel a nap.
Jelképe volt annak, hogy Jákób elõtt egy másik nap, a kegyelemnek a napja is felkelt és most már ott ragyogott az õ élete felett is. A felhõk eltûntek.

 
Valóban beteljesedett, hogy:„eltöröltem álnokságaidat, mint felleget és mint felhõt bûneidet" 

(Ézs 44, 22). Jákób életében is nappal lett.

Amikor Jézus Krisztus szívünkben feltámad, elkezdõdik a nappal, és mi Isten és a világosság gyermekei lettünk. Elõzõleg sötét, elégedetlen emberek vagyunk.
Csak az a megelégedett, akinek Jézusa van. Az ilyen ember a napos oldalon lakik. 

Nemcsak a kellemetlen dolgokat látja meg, hanem mindent a felülrõl jövõ világosságban Iát és még a nem örvendetes dolgokban is valami jót fedez fel.

 
Ahol Jézus van, ott a hála uralkodik. Az ember mindenben Isten jóságos kezét ismeri fel: 

Egyre kevesebb a panasz és egyre több a dicséret.

 „Õ pedig sántított a csípõjére", azaz külsõ embere nem került ki meggazdagodva ebbõl a harcból.
Éppen ellenkezõleg, természeti ereje megtört. Kereszthordozó emberré vált, aki újra meg újra felismeri tehetetlenségét. Isten gyermekeinek az élete állandóan a szakadatlan meghalás jegyében folyik le. „Naponként halál révén állok" - mondja Pál apostol.

Ez a megfékezettség áldás lett Jákób számára; állandó emlékeztetõ jel és eszköz annak megakadályozására, hogy valamikor Istentõl ismét elfusson. Így tekintsük mi is, ha Isten valamiféle hiányosságot enged meg életünkben. Sokkal jobb bénán és csonkán bemenni az örökéletre, mint teljes egészünkben kárhozatba kerülnünk.
Ne nehezményezd tehát, ha egyik-másik csapás következményeit egy életen keresztül hordoznod kell, vagy félig-meddig belerokkantál. Isten nem akar túl tág teret adni arra, hogy ismét elkerüld õt.
Ugyanakkor az õ kegyelmi erõi sokkal jobban ki tudnak bontakozni gyengeségedben. 

Pál is így tapasztalta ezt. Arra gondolt, hogy mennyivel jobban tudna mûködni, ha az õt terhelõ „tövistõl" megszabadulhatna. De tévedett.
Az Úr maga azt mondta neki: „az én erõm erõtlenség által végeztetik el".
Ti. így kerül Isten ereje teljes kibontakozásra. Oda lesz önteltségünk és megtanuljuk azt, hogy minden lépésben ráhagyatkozzunk, mert õ erõt ad a legtehetetlenebbnek is.
Erõtlenségünkben dicsőíti meg önmagát.